Oiolosselôte - Genesis 21

Huszonegyedik fejezet

Izsák születése

"Az Úr, pedig meglátogatá Sárát, amint mondotta vala, és akképen cselekedék az Úr Sárával, a miképen szólott vala. Mert fogada Sára az ő méhében, és szűle fiat Ábrahámnak az ő vénségében, abban az időben, melyet mondott vala néki az Isten."

(1Móz 21: 1, 2)

Ha az Isten mond valamit, akkor az úgy is lesz. Ő sohasem szól hiába valóságot, vagy sohasem ígér olyat, amit ne tudna, vagy ne akarna betartani. Az Ő száján kiejtett szó nem tér vissza Hozzá megcselekedetlenül. Erre egyedül Ő képes. Ember nem. Mi ígérgetünk, akarunk; de amikor cselekvésre kerül a sor: sok mindent nem tudunk megtenni abból, amit előzőleg mondtunk. Vagy már másként gondoljuk; vagy eleve nem is gondoltuk komolyan, amit korábban mondtunk. Számtalan akadály tornyosul előttünk, ami végül oda vezet bennünket, hogy nem úgy cselekszünk, ahogy korábban szóltunk. Istennél ilyen nincs. Ahogy Nála lehetetlen sincs.
Tehát az adott időre teljesíti az adott szavát, s Sárát fiúval ajándékozza meg.

"És nevezé Ábrahám az ő fiának nevét, a ki néki született vala, a kit szűlt vala néki Sára, Izsáknak:"

(1Móz 21: 3)

Nagyon fontos ez a név, és ez a fiúgyermek. Nagyon sok előképet be fog teljesíteni az eljövendő Maggal, a Messiással kapcsolatban. Nem is beszélve arról, hogy az Ő vérvonalában született kö-vetkező gyermek ő, akivel a Teremtőnek igen fontos dolga lesz még. Ábrahámnak ő a megígért Mag. De nekünk még nem!

"És körűlmetélé Ábrahám az ő fiát, Izsákot, nyolcznapos korában, amint parancsolta vala néki az Isten."

(1Móz 21: 4)

A nyolcadik napon metéli körül Ábrahám, s viszi be a fiát az Istennel kötött szerződés hatályá-ba. Beviszi őt ezzel Messiási Királyság leendő alattvalói körébe. Bemutatja ezzel, hogy ő is részese lesz a Magasságos Istennek a nyolcadik napra tervezett eseményeinek: amely az Isten Paradicsomának újjáépítése.
Később a tőle származó nemzet is ezt fogja jelképezni. De jaj azoknak, akik ettől kezdve lemor-zsolódnak a bűneik miatt. Lassan fel fog derengeni előttünk az, hogy hogyan is fog Ábrahámon keresztül áldásban részesülni az egész föld. Tehát tanuljunk tovább, és értsük meg jól a tanultakat. Ha mi is a tanultakkal összhangban élünk, és cselekszünk, mi is körbe leszünk metélve a nyolcadik na-pon – vagyis a Teremtővel szoros szövetségre lépünk egy új világ felépítésére, melyben már nem lesz betegség, öregség, fájdalom, bánat és halál. De ezt majd a Biblia utolsó könyve fogja csodálatosan feltárni előttünk.
Most egyenlőre figyeljük tovább, hogy a Teremtő mit tár fel a szándékából a továbbiakban, s mit cselekszik a közeljövőben; s hogyan reagálnak erre a Vele szerződésben lévők.

"Ábrahám, pedig száz esztendős vala, mikor születék néki az ő fia Izsák. És monda Sára: Nevetést szerzett az Isten, énnékem; a ki csak hallja, nevet rajtam. Ismét monda: Ki mondotta volna Ábrahámnak, hogy Sára fiakat szoptat? S ímé fiat szűltem vénségére."

(1Móz 21: 5- 7)

Ábrahám száz esztendős, amikor Izsák születik neki. Sára valójában kilencven éves. Ez azonban nem látszik rajta, hisz nem azon nevetnek az emberek, hogy ő vénségére szült, hanem, hogy vén embernek szült gyermeket. Őt az Isten visszafiatalította, hogy képes legyen a gyermekáldás minden biológiai funkcióját ellátni. Érdekes, hogy ezért semmilyen hálát nem érez Isten iránt. Fontosabbnak véli azon bosszankodni, hogy őt ezért lenézik mások; mint hálát adni az Istennek azért, amit vele tett. Talán még okolja is az Istent. Sára nem kifejezetten bölcs asszony. Mégis Ábrahámra való tekintettel kedvezett neki a Magasságos. Ő nyilván nem érti, mi történik vele, és körülötte, az érzelmeivel van elfoglalva. Nem úgy Ábrahám! Ő boldog. Annak rendje és módja szerint, fián nyolcnapos korban elvégzi a szerződés kézjegyét. Pontosan még nem láthatja ennek jelentőségét, de mint Isten barátja, tudja, hogy ez nagyon fontos. Nem is késlekedik vele.

"És felnevekedék a gyermek, és elválasztaték; Ábrahám, pedig nagy vendégséget szerze azon a napon, a melyen Izsák elválasztaték."

(1Móz 21: 8)

Elválasztásnak azt az eseményt mondjuk, amikor az anya befejezi a gyermek szoptatását, s áttér a szilárd táplálékra. Ez idő alatt szokott megjelenni az összes olyan betegség, fejlődési rendellenesség, mely miatt a gyermek jövője kétségessé, problematikussá válik. Izsák esetében semmi ilyen gond nem volt. Így a szoptatás befejeztével nagy ünnepséget szerez Ábrahám. Így örül annak, hogy fia egészséges, és mellette nagyszerű élet vár rá. Természetesen ő ezen túl folyamatosan észben tartja azt is, amit a Magasságos a fiúról mondott: vagyis, hogy vele fogja megújítani a szövetséget, amely a föld áldására lesz.

Hágár és Ismael elüzetése

"Mikor, pedig Sára nevetgélni látá az Égyiptombéli Hágárnak fiát, kit Ábrahámnak szűlt vala, monda Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálót az ő fiával egybe, mert nem lesz örökös e szolgáló fia az én fiammal, Izsákkal."

(1Móz 21: 9, 10)

Sára még nem felejtette el, hogy Hágár hogyan bánt vele, amikor az még terhes volt Izmaellel. Azóta sem tud jó szemmel nézni a fiúra. Most már, hogy ő is szült; úgy érzi, Hágárnak és Izmael-nek semmi keresnivalója az ő házában. Megérlelődik a szívében a vágy, hogy ne lássa ott őket. Ábrahám elé tárja szíve kívánságát. Nem él benne a bocsánat erénye. De hogyan reagál minderre a hithű férfi. Aki a saját házában is igen jó politikus?

"Ábrahámnak, pedig igen nehéznek látszék e dolog, az ő fiáért."

(1Móz 21: 11)

Jóllehet, Ábrahám az első fiát nem a feleségének nemzette, mégis az ő fia. Nem lepődik meg a felesége kérésén, hisz tudja, hogy az mennyire utálja Izmaelt és Hágárt, főleg, amiért Hágár korábban olyan felfuvalkodottan viselkedett vele. Ábrahámnak ismét elő kell vennie jó diplomatakészségét ahhoz, hogy ezt a bonyolult helyzetet megoldja. Nem is akarja egyesül megoldani, a Magasságoshoz fordul tanácsért és bölcsességért e dologban is. Teremtője kezébe helyezi a családja sorsát.

"De monda az Isten Ábrahámnak: Ne lássék előtted nehéznek, a gyermeknek, és a szolgálónak dolga; valamit mond néked Sára, engedj az ő szavának, mert Izsákról neveztetik a te magod."

(1Móz 21: 12)

Győz az isteni diplomácia! A Magasságos annak idején Sára kívánságára engedélyezte Hágár Béranyaságát. Azonban Ő már akkor is tudta, hogy az igazi magot az igazi asszony fogja szülni. Ő ezt már elvégezte magában. Hagyta azonban, hogy mindez az idő sodrába kerüljön, ok-okozati összefüggések eredményeként. Így tudja e tettével is a leghatékonyabban oktatni szolgáit.
Másfelől viszont ez a tette egy újabb előképe egy későbbi, sokkal fontosabb eseménynek. Izmael utat készít, utat egyenget a megígért mag előtt; éppen úgy, ahogy ahogy Alámerítő János készíti elő az utat az alámerítkezni készülő Jézus Krisztus számára.

"Mindazáltal a szolgálóleány fiát is néppé teszem, mivelhogy a te magod ő."

(1Móz 21: 13)

Korábban, mikor Hágár elmenekült, a Látomás Istenének forrásánál megígérte neki a Magassá-gos, hogyha megalázza magát úrnője, Szárai előtt, akkor a megszületendő gyermeket igen megáldja, és nagy néppé teszi. Ezt az ígéretet ismétli most meg Ábrahámnak. Így lesz nagyszerű előképe a Messiás érkezésének, vagy várásának; s így lesz előképe a Mennyei Királyság felállítását megelőző földi királyságok tetteinek. Valójában az arabok, a muzulmánok származnak majd Izmaeltől. Érdekessége ennek, hogy ez a nép is tizenkét törzsből fog állni, mint majd a másik gyermektől származó nép. Izrael. Vagyis valóban előjelképezi az igazi királyság szerkezeti rendjét – ha minőségét még nem is.

"Felkele azért Ábrahám jó reggel, és vőn kenyeret és egy tömlő vizet, és adá Hágárnak, és feltevé azt és a gyermeket annak vállára s elbocsátá. Az, pedig elméne, és bujdosék a Beérseba pusztájában."

(1Móz 21: 14)

Ábrahám nehéz szívvel ugyan, de biztonságban tudván bocsátja el első gyermekét az édesany-jával. Ha a Magasságos vigyáz rá, akkor biztosan nem eshet baja. Azt látjuk, hogy egy kevés éle-lemmel és vízzel indítja őket útnak. Ennek ellenére Izmael egy igen nagy nemzet ősatyja lesz. Hogyan lehetséges ez? Természetesen nem a saját erejéből, hanem Isten jóvoltából. A Teremtőnek igen fontos, hogy egyengesse Izmael előtt az utat, ezért igen figyelmesen bánik vele. Ehhez persze ő maga is úgy kell, hogy hozzáálljon, sőt az édes anyja is. Csak akkor lehetséges ezt a jövőképet kialakítani, ha ők is hittel, s a hitüknek megfelelő cselekedetekkel adóznak a Magasságos Istennek. Ma a legtöbb embernek azért nem sikerül helyesen vezetni az életét, mert nem működnek együtt a Teremtővel – sőt nem is ismerik, vagy megtagadják Őt.
Izmael vallása a továbbiakban más irányt vesz, más hagyományokat fog kialakítani; de arra fog épülni, amit atyjától, Ábrahámtól tanult. Ez keveredni fog az egyiptomi vallásrendszerrel Hágár révén. Végeredményben egy olyan vallás fog kialakulni belőle, ami alapvetően nem válik áldására a föld lakosságának, mégis jól előkészíti a terepet az igazinak. Ma ennek a vallásnak az alapirodalmát a Koránban találjuk meg. Ma is láthatjuk, hogy a Teremtő ígérete szerint (amit még Hágárnak tett) valóban elég erősen szembehelyezkedik az igaz vallás mai leszármazási rendszeré-vel: a kereszténységgel – de az eredeti judaizmussal épp úgy.

"Hogy elfogyott a víz a tömlőből, letevé a gyermeket egy bokor alá. És elméne s leűle által ellenébe mintegy nyillövésnyi távolságra; mert azt mondja vala: Ne lássam, mikor a gyermek meghal. Leűle tehát által ellenébe, és fölemelé szavát és síra."

(1Móz 21: 15, 16)

Hágárnak természetesen nincs akkora hite a Magasságosban, mint Ábrahámnak (jóllehet, isme-ri, és bírja annak ígéretét), keveredik is a hite azzal, amit Egyiptomból magával hozott. Nyilván úgy gondolja, hogy az Isten valamilyen reinkarnatív módon fogja megoldani a neki tett ígéretét. Valójában bele is nyugszik, s várja, hogy fia felkészüljön a testcserére, vagyis meghaljon. Ő viszont nem szeretné mindezt végignézni, hisz végső soron mégis csak anyagi felfogású, s ezért óriási fájdalom járja át a szívét fia haldoklása és halála láttán. Inkább egy párszáz méterről várja be a végét. S fennhangon siratja őt.

"Meghallá pedig Isten a gyermeknek szavát, és kiálta az Isten angya-la az égből Hágárnak, és monda néki: Mi lelt téged Hágár? Ne félj, mert az Isten meghallotta a gyermeknek szavát, ott a hol van. Kelj fel, vedd fel a gyermeket, és viseld gondját, mert nagy néppé teszem őt."

(1Móz 21: 17, 18)

Micsoda nagyszerű tanításban volt része Hágárnak. Míg korábban a gyermek halálát várta, addig valami megdöbbentő dolog történt vele. Ismét a Látomás Istene szólt hozzá az égből. Nem egyszerűen megvigasztalta a gyermek elvesztése miatt, hanem kitisztította az elméjében lévő zavaros képeket. Kerek perec megmondta neki, hogy a gyermeknek még ebben az életben kell tovább tevékenykednie.
Számonkérő hangon szól hozzá az Isten: Mi lelt téged? Mintha csak azt mondaná: hát, nem megmondtam neked, hogy a gyermek igen naggyá lesz? Miért hagyott el a hited? Majd helyreigazítja a gondolkodását, kitisztítja a szívét és látását. Természetesen a szellemi látását tisztítja ki ezzel, de itt ez kihatással lesz a fizikai látására is. Ez a következő módon történik.

"És megnyitá Isten az ő szemeit, és láta egy vízforrást, oda méne azért, és megtölté a tömlőt vízzel, és inni ada a gyermeknek."

(1Móz 21: 19)

Tehát ezt eredményezi Hágár szívének és látásmódjának, látásának kitisztulása. Most már biz-tos benne, hogy az Istennek szándéka van az ő fiával, és föltétlenül gondoskodik is róla. Teszi ezt úgy, hogy közben, látszólag semmi esélye a továbbélésre. De Istennél nincs lehetetlen. Ráveszi Hágárt, hogy ő csak lássa el a fia körül a szükséges teendőket, s Isten majd biztosít mindent, ami ehhez a szolgálathoz kell.
Ez előjelképezi Jézus szavait, aki később lefektette azt az alapelvet, hogy: Keressétek először az Isten királyságát, s mindezen egyéb dolgok megadatnak néktek.
Felhívnám még itt a figyelmet arra is, hogy Izmael itt tizenhárom éves. Hágár gyakorlatilag feláldozta őt az Isten ígéretének oltárán. Később Ábrahám is feláldozza az ígért igazi magot, Izsákot. Ez is Izsák tizenhárom éves korában történt. A tizenhármas számról már korábban megállapítottuk, hogy egyfajta szerencsétlenséget jelent. Természetesen az igaz imádatban a szerencse nem úgy értendő, mint a démonikus világban. Itt egy erőteljes sorsfordulót jelent – akárcsak Khédorlaomer uralmának tizenharmadik esztendejében. Ezt követte az ítélet. Itt is ugyanúgy következik az ítélet. Csakhogy itt, az igaz-imádók esetében, ez a látszólagos halálba indulás után az életet jelenti; míg korábban a hamis imádat esetében a pusztulás követte – bár ott is az igaz-imádó szabadulásával járt ((itt is a gonosz pusztulását, s gonosz felett való ítélet végrehajtását jelenti).

"És vala Isten a gyermekkel, s az felnövekedék, és lakik vala a pusztában, és lőn íjászszá. Lakozék pedig Párán pusztájában, és vőn néki anyja feleséget Égyiptom földéről."

(1Móz 21: 20, 21)

Most már semmi kétsége sem lehetett Hágárnak afelől, hogy a Magasságos Isten (vagy ahogy ő nevezi: a Látomás Istene) segíti az ő fiát a felnevelkedésben. A Sínaitól nyugatra, Páránban telepedik le, közel a Vörös-tengerhez. Mivel pusztai fiúként nő fel, élelmüket legegyszerűbben íjjal való vadászat során szerzi be. Kiváló íjász lesz belőle. Mindazonáltal az Isten minden törekvésében segíti őt, míg megerősödik.
Hágár szíve Egyiptomhoz húz. Hisz Ábrahámot elhagyta, ahol megismerhette a Magasságost, illetve, ahogy ő hívta: Lakai-Rót. Vele sem szakította meg végleg a kapcsolatát, de természetes módon vágyott Egyiptom istenei után. Vissza is vitte a fiát, Izmaelt, volt hazájába hogy onnan választhasson neki feleséget. Így alapított családot, s fogott hozzá a muzulmán arab nép megalapításához.

Ábrahám szövetsége Abimélekkel

"És lőn abban az időben, hogy Abimélek és Pikhól annak hadvezére megszólíták Ábrahámot mondván: Az Isten van te veled mindenben, a mit cselekszel. Mostan azért esküdj meg énnékem az Istenre itt, hogy sem én ellenem, sem fiam, sem unokám ellen álnokságot nem cselekszel, hanem azzal a szeretettel, a melylyel én te irántad viseltettem, viseltetel te is én irántam és az ország iránt, a melyben jövevény voltál."

(1Móz 21: 22, 23)

Abimélek kezdi jól kiismerni Ábrahámot. Látja, hogy minden, amihez hozzáfog: jó kimenetelű lesz. Tudja, látja, hogy milyen odaadással imádja Istenét. Természetesen ő, és hadvezére nincs tisztában azzal, hogy akit Ábrahám imád, valójában a Teremtő. Úgy gondolja, hogy egy igen nagy hatalmú égi urat imád Ábrahám, aki komoly előmenetelt képes biztosítani szolgájának. Látja a terjeszkedését, a gazdagságát. Így hát egy önző cél vezérli őt hadseregtábornokával együtt Ábrahámhoz. Szeretnék megvédeni magukat, és az országukat Ábrahámmal szemben. Abban az időben az adott szónak még nagy jelentősége volt (bár valamilyen formában rögzítették azt – például egy felállított kővel, oltárral, tulajdon-átutalással… stb.). Pikhól félt, hogyha Ábrahám véletlenül ellene támad, nem biztos benne, hogy meg tudja védelmezni az országot ellene. Ezért szavát veszi arról, hogy nem fog álnokságot elkövetni ellene, de még a leszármazottai ellen sem. Annyira azért nem ismerik őt, hogy tudhatnák: az ő szívében meg sem fordulna ilyesmi. Abból indulnak ki, hogyha valamely királlyal, vagy néppel konfliktusba került, akkor ő jött ki belőle győztesen. Ez egyébként is egy jól bevált katonai taktika, hogy a térség legerősebb uralkodójával (vagy hatalmasságával) – ha mód van rá – célszerű jóban lenni. Másfelől viszont, ez próba is Ábrahámnak. Ugyanis az igaz imádat részét képezi az az igazságos alapelv is, hogy jóért gonosszal ne fizess; illetve, hogy adott szó kötelez. Vajon e téren Ábrahám megkísérthető-e? Egyszerű alapelvek, melyeket, ha jól megtanulunk, akkor a saját életünkben is nagyszerűen alkalmazhatók. Végeredménybe, végül is azért íródtak le. A Bibliában és más szent könyvekben előforduló emberi hibák mind-mind ott bujkálnak bennünk is. Azzal. Hogy e leírások szembesítenek bennünket velük: tükröt tartanak elénk. E tükörben nagyszerűen megmutatkoznak a saját hibáink is, így megfelelő lehetőségünk van azok szisztematikus kijavítására. Ezért olyan fontos a Szent Írásnak minden egyes mondata (azok is, amelyeket szétszórtak, vagy megpróbáltak eltüntetni). Felkészíti Isten szolgáit a Neki végzett szolgálatra, alkalmassá tesz bennünket arra.
Harmadsorban, pedig előképül is szolgál (ez is!) a Magasságos szándékának jobb megértéséhez. Nem csak közvetlen szolgái vannak a Teremtőnek, hanem kisebb, gyengébb hittel rendelkezők; esetleg a hitetlenek között megtartja, sőt felmagasztalja azokat, akik saját jóindulatuk, helyesen kiépített lelkiismeretük által segítik ezeket a szent szolgákat. Ők fogják alkotni majd a Pitvar szolgálóit, vagy később a Mennyei Királyság földi alattvalói rétegét.

"És monda Ábrahám: Én megesküszöm."

(1Móz 21: 24)

Ábrahám jó emberismerő, s jól átlátja a Magasságos szándékát is. Különbséget tud tenni jó és rossz között. Így azt is jól látja, hogy Abimélek és Pikhól félelemből és némi önzésből ugyan, de jó szándékkal vannak iránta. Tudja, hogy az ő Istenének végzett szolgálatát ezek a fejedelmek elősegítették, és a továbbiakban is ezt fogják tenni. Így egyáltalán nem esik nehezére a döntés. Megesküszik mindarra, amit Abimélek kér tőle (a szívesség-bank működik!). Tudja, hogy ennek a jövőben komoly hatása lesz, hisz a Magasságosra esküdött. Természetesen az Isten akaratával összhangban van az, hogy akik az ő szolgáit segítik, azoknak nem esik bántódásuk – akár nemzedékeken át is megtartva ezt az ígéretet. Akik kedvesek Ő előtte, azokkal ezeríziglen is jót cselekszik. Így Ábrahám ennek ismeretében ígéri meg, hogy tőle – Ábrahámtól – nem lesz bántódása többíziglen sem.

"Megdorgálá pedig Ábrahám Abiméleket a kútért, melyet erővel elvettek vala az Abimélek szolgái. És monda Abimélek: Nem tudom kicsoda mívelte e dolgot; te sem jelentetted nekem, s én sem hallottam, hanem csak ma."

(1Móz 21: 25, 26)

Ahhoz, hogy két ember egy ilyen horderejű ígéretet tegyen, szükséges, hogy felszámoljanak minden olyan dolgot, amely gátat vethet az ígéret teljesítésének. A kút akkoriban igen fontos dolog volt. Természetesen ma is az, csak nem tűnik fel nekünk ebben a gépesített világban. Minden település vízellátása fúrt kutakra épül (eltekintve persze e kivételektől). Akkor egy pásztor népnek a jószágok élete a kutaktól függött. Ha egy rosszakaró ártani akart egy népcsoportnak, vagy nagyobb családnak: betemette a kútjait. Ezzel gyakorlatilag halálra is adta őket, vagy a nyájait. Persze ezeket a kutakat újra ki lehetett ásni. De ha a rosszakaró meggátolta ezt, akkor ebből valóban komoly baj lehetett. Abiméleknek bizonyos szolgái nyilván rossz szándékkal viseltettek Ábrahámmal szemben, ezért cselekedtek így. Abiméleknek erről persze nem szóltak, hisz tudták, hogy a király szimpatizál vele. Ezért maradt titokban. Lényegében össze akarták ugrasztani őket. Ha most Abimélek nem jön szövetséget kötni Ábrahámmal, esetleg komoly ellenségeskedés is kerekedhetett volna az ügyből (nyilván ez volt a szándékuk is). Így viszont, hogy a király tudomására jutott: ő a saját hatáskörén belül elrendezhette a dolgot, s így elgördített minden akadályt az Ábrahámmal való szövetség útjából.

"Vett azért Ábrahám juhokat, barmokat és adá Abiméleknek; és egymással szövetséget kötének."

(1Móz 21: 27)

Ábrahám tudatában volt annak, hogy noha a Magasságos neki és leszármazottainak ígérte a földet, ő még valójában idegen földön van. A föld, ahol tartózkodik, egy helybéli királyság, egy ki-rály, Abimélek tulajdona. További sorsa, és persze a Teremtővel való viszonya is attól függ, hogy hogyan viselkedik, mint jövevény az idegen földön.
Ez annak az előképe, hogy az Isten szolgái e világ szervezeti rendszerében vannak; s jólétük at-tól függ, hogy ott hogyan viselik magukat.
A fenti gondolatokból következik tehát, hogy az idegen ad az ország gazdájának ajándékot szö-vetségkötésük alkalmával, sőt ennél többet is fog tenni annak érdekében, hogy ez a szövetség maradandó nyomot hagyjon mindenkiben.

"És külön állíta Ábrahám a nyájból hét juhot."

(1Móz 21: 28)

Láttuk már korábban, hogy a juh az egyik legtisztább állat. Éppen alkalmas áldozati célra. Csakhogy Ábrahám itt is hetet állít félre belőle. Itt is ugyanazt jelenti a hetes szám: a szellemi tel-jességet. Ábrahám, felelőssége teljes tudatában, Isten és ember előtt nyilatkozott a fentieknek megfelelően. Ez esetben azonban nem a Magasságos felé áldozza fel e juhokat, hanem szövetségese felé. Ez a gesztus persze Teremtője előtti helyzetét is úgy ábrázolja, mintha Neki áldozná a juhokat – vagyis munkája gyümölcsének legnemesebb részét.

"És monda Abimélek Ábrahámnak: Mire való e hét juh, melyet külön állítál? És felele Ábrahám: Ezt a hét juhot vedd tőlem, hogy bizonyságul legyenek nékem, hogy én ástam ezt a kútat."

(1Móz 21: 29, 30)

Mivel Ábrahám olyat állított Abiméleknek, amit nem tud egyértelműen bizonyítani: ezért adja neki ezt a hét juhot. Így szentesíti állítását, s mintegy szentesíti az általa ásott kút jogviszonyát, alapot képezve arra, hogyha a továbbiakban Abimélek bármelyik szolgája hozzányúl, vagy vitatni merészeli annak tulajdonviszonyát, biztos alapokkal lehessen tisztázni a helyzetet, s ha kell, a jogtalan bitorlót a megfelelő eszközökkel meg lehessen ítélni.

"Azért nevezék azt a helyet Beérsebának, mivelhogy ott esküdtek vala meg mind a ketten. Megköték tehát a szövetséget Beérsebában, és felkele Abimélek és Pikhól annak hadvezére és visszatérének a Filiszteusok földére. Ábrahám, pedig tamariskusfákat ültete Beérsebában, és segítségűl hívá ott az örökkévaló Úr Istennek nevét. És sok ideig tartózkodék Ábrahám a Filiszteusok földén."

(1Móz 21: 31- 34)

A fenti esemény nyugalommal és megelégedéssel tölti el úgy Abimélek, mint Pikhól szívét, Áb-rahámra is nyugalom száll. Abimélek nyugodtan tér haza: tudja, hogy Ábrahámtól nincs miért tartania. Ábrahám tamariszkusz-fákat ültet a lakóhelyén. Ez egy igen hosszú életű, örökzöld fafajta. Azt jelenti, hogy az ültetés helyén jó ideig nyugalom lesz. Jóllehet, Ábrahám leszármazottainak a filiszteusokkal néhány száz év múlva, majd ezer éven át folyamatos konfliktusai lesznek. Most azonban Ábrahám idejében igen nagy nyugalomnak örvendhetnek a filiszteusok szomszédságában. Jóllehet, ez az a nép, amelyik a Vízözön előtti kor óriásait genetikailag továbbszármaztatta, az Isten épp Ábrahám megsegítése, és a vele való jó viszony miatt nem irtotta ki őket Kánaán földjéről. Később viszont épp ők fognak botláskövet okozni Izraelnek. De ezért majd akkor számol velük az Isten.